A szabványok az elemeket három logikus csoportba rendezik: fő ötvözők, szerkezetjavítók, szennyeződések.
A szabványban (és általában az alumíniumipari dokumentációkban) szereplő elemek listája nem véletlenszerű. Ezek az elemek három fő kategóriába sorolhatók: fő ötvözők (amelyek az ötvözet alapvető tulajdonságait adják), finomítók (amelyek a szerkezetet javítják), és szennyeződések (amelyek elkerülhetetlenek, de korlátozni kell őket).
Ezek határozzák meg, hogy az alumínium melyik “sorozatba” tartozik, és mire lesz használható. Nélkülük az alumínium túl puha lenne a legtöbb ipari célra.
Ezeket az elemeket csak nyomokban adják hozzá, hogy a belső kristályszerkezetet (szemcséket) finomítsák.
Ezek többnyire nem szándékosan kerülnek az ötvözetbe, hanem az ércekből vagy a gyártási folyamatból. Mivel rontják a minőséget, a szabvány szigorú maximumot ír elő rájuk.
Az Aluminum Association (és nyomában az EN szabvány) azért rögzítette ezt a listát, hogy a gyártók ne spórolhassák ki a drága ötvözőket (pl. réz), és ne hagyhassanak benne túl sok olcsó szennyeződést (pl. vas), így biztosítva az egységes, kiszámítható teljesítményt.